„Két világban otthon” - Gyakorlati pasztorálteológia. A református lelkészi hivatás vizsgálata interjúk tükrében

Siba, Balázs

2017

BV Practical Theology

Mivel minden kontextus más, illetve minden lelkipásztor személyisége és kegyelmi ajándéka is más és más, így a hivatásvégzéshez minden lelkésznek szüksége van egy bibliailag megalapozott, református (roll-taking), ugyanakkor személyes lelkészkép kialakítására (roll-creating). Ebben segít a pasztorálteológia, mint a lelkészi identitás és szerep teológiai reflexiója. A dolgozatban először azt vizsgálom, hogy a Szentírás milyen módon ír a gyülekezti funkciókról, majd a lelkészkép egyháztörténeti változásaival, illetve pásztorálteológiai szempontjaival foglalkozom. A társadalmi kontextus a lelkipásztorra nehezedő elvárások szempontjából kerül tárgyalásra, majd bemutatom azt az identitásmodellt, melyben a szerepek és a személyiség összefüggését egy rendszerben láthatjuk. Tézisem szerint a lelkészlét vizsgálatában egymást kiegészítő módon fontos, hogy a szerepek és az identitás kérdése felől is vizsgáljuk ezt a témát. A szerep a külső elvárások és a belső késztetések, a környezetünkkel való dialógus köztes terében születik. Az identitás pedig egy olyan meta-szintje az énünk megélésének, amelyben a lelkész szerep és más szerepek együttes és belső megélése zajlik. Az identitás szintjén a meggyőződések, viszonyulások, az önmagunkról kialakított kép az eddigi élettörténet mind segítségünkre van abban, hogy a mindennapi élet eseményeire reflektálni tudjunk. A lelkészi hivatás meglátásom szerint leginkább abban különbözik más hivatásoktól, hogy a lelkész nemcsak találkozik a keresztyén hit megélésének kérdéseivel és nemcsak foglalkozik ezekkel, mint minden más hívő, hanem ő ezt mind „a többiek elé éli” és tanítja is. A lelkész Istennel megélt kapcsolatát, valamint a világ dolgaira és önmagára való reflexióját, amelyet időről időre – akár a szószéken, hittanórán, személyes beszélgetésben „közkinccsé tesz”. Ez egy olyan életforma, mely folyamatosan keresi a kapcsolópontokat a Biblia bizonyságtétele és a mai világ között. A lelkészi hivatás megélésének tanulása egy több fázisú folyamat. A 33 lelkipásztorral készített interjú során a lelkészek életének „magtörténetét” (Kernnarration) követve, tartalomelemzés módszerével összesen kilenc téma mentén vizsgálom a lelkészi hivatás kulcskérdéseit. Fontosnak tartom, hogy ne az előzetes sémák igazolása, vagy illusztrációja legyen egy-egy lelkész beszámolója, hanem a témák „párbeszédbe kerüljenek” a tudományos sémákkal. A dolgozat elemzési fejezetei a kronológiai logikát követik, így az elemzések első fele is az emberi életciklus mentén halad (szülői ház, ifjú kor, egyetemi évek). Két olyan alfejezet született, ami a történetekben fontos volt és kifejezetten egy egyházi (megtérés), illetve a lelkészi (elhívás) életút kulcskérdéseihez tartoznak. A lelkészi szolgálat éveihez tartozó elemzések már nem a kronológiát követik, ezeket olyan kérdések mentén tematizáltam, melyek hangsúlyosan jelentek meg az interjúk szövegében (munka-magánélet, lelki élet, hatalom és az anyagi világhoz való viszony). 1. Az interjúkban a szülői ház kérdései többnyire nem a lelkésszé, hanem a felnőtté válás kérdéseihez kötődnek. Az élet nagyobb válaszútjainál a szülői ház egy olyan alap, amihez képest definiáljuk magunkat a felnőtt élet kialakításának folyamatában, akár a szülői házban tapasztalt értékrendszer mellett, akár ellene, vagy csak másként döntünk az élet fordulópontjain. A szakmai identitás alakulásának (is) fontos része a kisgyermekkor. Ennek az időszaknak a történései ugyan nem determinálják a gyermekeket, hogy később lelkipásztorok legyenek, de hogyha lelkészek lesznek, mindenképpen meghatározó különbséget jelent az, hogy valaki vallásos környezetben, vagy szekularizált környezetben, vagy éppen lelkipásztor családban nőtt fel. A mintaadás nemcsak a gyermek kapcsolati hálózatain (térben), hanem a generációk egymásutániságában (időbeli dimenzió) is hatnak. 2. Serülőkorban a fiatal akár tudatosan, akár nem tudatosan mentorokat keres, aki segítheti a felnőtté válásban. A vallásos identitás alakulása szempontjából fontos, hogy a fiatal hiteles vallásos személyeket – modelleket – lásson maga előtt, akiket megfigyelhet, s ha akar, utánozhat. A tanítás mellett látnunk kell az egyén szerepét a saját vallásosságának alakításában, mert az hogy hogyan dolgozza fel a külső hatásokat, az már személyes felelőssége mindenkinek. A fiatalnak magának kell végiggondolnia a vallásos témákat, érzelmileg feldolgozni azokat, és neki kell saját magának megfelelő vallásos magatartást kipróbálnia, illetve begyakorolnia. 3. A lelkészinterjúkban fellelhetjük a megtérést, mint konkrét eseményt, vagy mint egy folyamat eredményét. Feltételezhető, hogy a megtérés- és az elhívásélmények közül az elhívás többször kapcsolható konkrét eseményhez, illetve a lelkészi életpálya narratíváiban az elhívás a megtéréshez képest hangsúlyosabban kerül előtérbe. A lelkészi pályán a belső motivációhoz sok esetben kapcsolódik egy-egy bibliai vers, mintegy bizonyságot és perspektívát adva az elhívott ember számára egész életére nézve, egy-egy bibliai gondolat, mely megszólít, önmagát gondoltatja tovább és egyfajta életértelem-metaforává, vezérgondolattá nemesül. 4. Az elhívás több szintű interakció eredménye: az Isten és én, én önmagammal, az egyén és a közösség, illetve a közösség és Isten közötti párbeszéd együttese erősítheti meg az elhívottat elhívásában. A lelkészi életpályák mutatják, hogy ez nem egy lezárt folyamat, hanem élethelyzettől függően újra és újra előkerülnek a személyes elhívást érintő kérdések: a teológiai felvételi előtt, az egyetemi évek alatt, majd pedig a gyülekezeti szolgálat kezdetén, illetve azokon a pontokon, amikor a lelkész munkája során különböző válaszutak elé kerül, kríziseket él át. 5. A teológiai képzés legnagyobb specifikuma és egyben legnagyobb kihívása az egyetemi közegben, hogy a lelki növekedés helye is legyen. A teológiai tanulmányok elején fontos, hogy sémarendszerekkel, keretekkel, elvárásokkal tisztába kerüljön a hallgató. Ahogy azonban egyre kompetensebben sajátít el sémákat és kezd látni összefüggéseket, fontos, hogy egyre inkább teret kapjon a személyes reflexió, az önálló vélemények megformálása, kialakuljon egy nem átvett, hanem személyes látás a hit és az élet kérdéseiről. Az egyetemi évek – akár pozitívan, akár negatívan élte meg a diák – a világkép alakításában, a teológiai kérdések rendszerére való rálátás, szemléletformálás tekintetében nem múlik el nyomtalanul. A későbbi szakmai életében az itt tanultakra épít és foglal állást. A képzés hatásának fokmérője, hogy a hallgató képes-e az élet kérdéseit teológiai reflexiónak alá vetni, illetve „végső meghatározottságának” tekinti-e a keresztyén üzenetet. 6. A lelkész lelki és testi egészségének hosszú távú megőrzése szempontjából fontos, hogy a családi rendszeren belül és a gyülekezeti közösségben is a növekedés lehetőségét megélje. A lelkészi szolgálat során a lelkészcsalád különleges helyet tölt be a gyülekezet életében, ugyanis a kapcsolatok hálózatában többnyire más személyekkel, esetleg családokkal együtt központi, centrális helyet foglal el a gyülekezeti hálózati rendszerben. A családi és a munkahelyi rendszer között az átjárhatóság egyik hivatásban sem olyan folyamatos, mint éppen a parókus lelkészek családjai esetén. Rendszerszemléleti megközelítésben, a gyülekezeti család krízisei hatnak a lelkész személyes családjára és viszont, a lelkész családjának krízisei tovább gyűrűz(het)nek a gyülekezeti közösség rendszerében. Isten határtalan szeretetének és határozott igazságának hirdetése egy határok nélküli világban külön feladat elé állítja a lelkészt, miközben a saját és családja határait is tiszteletben kell tartania és védenie kell. Az egyéni és családi élet egészségének védelme sokféle módon valósulhat meg, függ a lelkész személyiségétől, habitusától és a lehetőségeitől is. Ami viszont a lelkészinterjúkból kiderül az az, hogy valamiféle tudatosságra és keretekre szükség van ahhoz, hogy jó sáfárai lehessünk a ránk bízott kincseknek, beleértve a családunkat és a saját életünket is. 7. Minden miliőnek saját kultúrája, szókészlete van és az egyházi kultúrának is megvannak a sajátosságai. Egyrészt beszélhetünk úgy az egyházról, mint intézményről, ami szerint az egyház egy látható szervezet, melynek hierarchiája, alkalmazottai, önkéntesei, szabályzata, rítusai és ceremóniái vannak, ugyanakkor az egyház leírható úgy is, mint egy informális lelki közösség. Ez feszültséget is szülhet, ugyanakkor dinamikát is ad ennek a szervezetnek. Az egyházra egyszerre gondolunk úgy, mint jelenvaló és mint eljövendő, mint látható ugyanakkor láthatatlan, nagyon is földi, mégsem e világból való értékek alapján működő szervezetre. Két világ határán élve, a lelkész az Isten Országa üzenetét hordozza. Világunk működésétől eltérő spirituális értékrendszer és életvitel képviselőjeként jelenik meg környezete és önmaga számára. Normahordozónként nem feszültségmentes e két világ határán élni. 8. A keresztyén hit közösségi megéléséhez a csoport együttes „Lélekzése” szükséges, melyben az egyén hat a közösségre és a közösség is hat az egyénre. A Krisztus-követés megélt gyakorlati tapasztalatokból származó tudása a közösség egészében halmozódik fel és nem a közösség egy-egy tagja birtokolja, vagy testesíti meg azt. Az egyház ilyen gyakorlat-közösségek hálózatából épül fel, így tekinthetjük az egyház egészét az Istennel és egymással való dialógus közösségek közösségének. mmA lelkészi szerephez kapcsolódik az, hogy a gyülekezeti közösség tanítást, útmutatást vár a lelkésztől, illetve az, hogy a hit útján a lelkész előrébb járjon, mint a közösség tagjai. Ezzel a szerepelvárással együtt látni kell, hogy a lelkész is úton van és a lelki növekedésében az életkora, a neveltetése, a kegyességi elköteleződése nem hagyható figyelmen kívül. A hit útján ugyanúgy keresők és otthontalálók a lelkészek is, mint a többi hívő ember, a lelkészi szerepük azonban egy fontos aspektusa lelki növekedésüknek. A növekedést az Isten adja és azon a szinten, olyan keretek között szólít meg bennünket, ahol épp tartunk. Van, amikor ez a növekedés keresést. Van, amikor egy új vagy számunkra megújult régi keretek közötti otthonra találást jelent. 9. A lelkészi spiritualitás sajátossága az, hogy a lelkipásztor munkájának része az istenkapcsolatának ápolása és „munkaeszköze” saját személyisége. A mai társadalomban a vallásgyakorlás, mint magánügy jelenik meg a munka világában, de a lelkész esetében a hit megélése nemcsak a privát szférába tartozó része életének. Az interjúk tanúsága szerint általában úgy élik meg a lelkészek, hogy feladatuk az Istennel való bensőséges kapcsolatból táplálkozva kifelé is megélni hitüket. Feladatuk, hogy hitükkel másokat is serkentő módon legyenek jelen a közösség tagjai számára, hogy használják azt a „természetes gyógyító erőt”, amely a gyülekezetben betöltött pozíciójukból ered. 10. A lelkészekkel készült interjúk is mutatják, hogy a Krisztus követés számos formát ölthet az egyházi szolgálaton belül is, de tartalmukat tekintve az Isten kegyelmének kereséséről és az adott kontextusban való megtapasztalásáról tesznek bizonyságot ezek a történetek. A lelkipásztornak, ahogy minden hívőnek, szüksége van arra, hogy Istennel, önmagával és környezetével kapcsolatba kerüljön és ebben a kapcsolatban maradjon. Őszinte legyen magához, nyitott az emberekre, megélje hitét és Krisztusba vetett reménységét. Lelkészként ez kiegészül azzal, hogy mint „hivatásos hívő” feladata lelkészeknek oda menni, ahol az emberek vannak, azon a nyelven szólni hozzájuk, amelyen értenek és úgy melléjük állni, hogy az mindegyik fél számára a hitben való növekedés alkalma legyen.

magyar

Thesis

NonPeerReviewed

text

https://derep-di.drhe.hu/5/1/Siba-dolgozat.pdf

Siba, Balázs (2017) „Két világban otthon” - Gyakorlati pasztorálteológia. A református lelkészi hivatás vizsgálata interjúk tükrében. Post-Doctoral thesis, Debreceni Református Hittudományi Egyetem.

https://derep-di.drhe.hu/5/

cc_by_nc