Anthropological dualism and monism in the early Fichte and his revision of the Kantian highest good

Antropológiai monizmus és dualizmus a korai Fichténél és a legfőbb jó kanti fogalmának módosítása

Hankovszky, Tamás

Doctoral School of Philosophy, University of Szeged (Hungary) and Fondation Pro Philosophia Szegediensi

2019-09-13

Kant

Fichte

anthropology

science

moral law

Kant

Fichte

antropológia

tudománytan

erkölcsi törvény

Whereas Kant’s general anthropological question was “What is a human being?” to which he gave a basically dualistic answer, Fichte was primarily concerned with “What is the calling of a human being?” His dynamic conception of humans implied by the very question assumed a notion of our inner duality in need of gradually being transcended by attaining Unity. For the early Fichte our calling is to subject everything in us produced by ‛Non-Self’ to the ‘Self’, and to gradually become pure and absolute ‘Self’. The moral law prescribes for us to be entirely self-identical and to only have characteristics determined by ourselves. Self-identity in this sense, however, is the same as the Kantian highest good, since the state of independence from what is different from ourselves provides not only virtue but also happiness. Hence, for Fichte, the highest good does not consist of two components; therefore, there is no need for God for them to be harmonized, as in Kant; rather, endowed with divine attributes, it is the work of one’s Self itself, the person who has identified with the Self. The first two sections of the paper outline monistic and dualistic characteristics of the Fichtean conception of humans as developed in two of his popular lectures. The third section explains how the combination of these leads to the revision of the Kantian notion of the highest good.

Míg Kant antropológiai alapkérdése az volt, hogy mi az ember, és alapvetően dualista választ adott, Fichtét elsősorban az foglalkoztatta, hogy mi a rendeltetése. Emberképének már a kérdésben is implikált dinamikus jellege lehetővé tette, hogy a bennünk lévő kettősséget olyasvalamiként ábrázolja, mint amit az egység irányába fokozatosan meg kell, és meg is lehet haladnunk. A korai Fichte szerint ugyanis az a rendeltetésünk, hogy énünknek vessünk alá mindent, ami a nem-én hatása bennünk, így egyre inkább tiszta és abszolút énné váljunk. Maga az erkölcsi törvény írja elő számunkra, hogy legyünk maradéktalanul azonosak önmagunkkal, és ennek érdekében csak olyan meghatározottságaink legyenek, amelyeket mi adunk magunknak. Az így felfogott önazonosság azonban ugyanaz, mint amit Kant legfőbb jónak nevezett, hiszen a tőlünk különbözőtől való függetlenség elérése nemcsak az erény, hanem egyszersmind a boldogság állapota is volna. A legfőbb jónak ezért Fichténél nincs két komponense, és ezek összehangolásához nincs szükség Istenre, mint Kantnál, hanem maga az isteni attribútumokkal felruházott én, illetve a vele azonosított ember felelős érte. A tanulmány első két része Fichte két népszerű előadása alapján emberképének monista, illetve dualista jegyeit vázolja. A harmadik rész azt mutatja be, hogy ezek ötvözése hogyan vezet a legfőbb jó kanti fogalmának módosításához.

magyar

info:eu-repo/semantics/article

info:eu-repo/semantics/publishedVersion

Szakértő által referált cikk

application/pdf

http://www.kulonbsegfolyoirat.hu/index.php/kulonbseg/article/view/247

10.14232/kulonbseg.2019.19.1.247

Különbség (Difference); Vol 19 No 1 (2019): Habermas: Democracy and Freedom; 129-151

KÜLÖNBSÉG; Évf. 19 szám 1 (2019): Jürgen Habermas: Demokrácia és szabadság; 129-151

2560-158X

1785-7821

http://www.kulonbsegfolyoirat.hu/index.php/kulonbseg/article/view/247/245

Copyright (c) 2019 KÜLÖNBSÉG