A határozói igenévi állítmány – és ami körülötte van

Varga, Mónika

ELTE BTK PHD/Nyelvtudományi D. I.

ELTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola

Budapest

ELTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola

2014

határozói igenévi állítmány

boszorkányperek

igeidőhasználat

lehorgonyzás

konferencia

A dolgozatban a határozói igenév önállóbb használatát és az időviszonyok azonosításának problémáját vizsgáltam meg, kitekintve a választott szövegekre jellemző általános igeidőhasználatra. A tapasztalatok a következőképpen foglalhatók össze. Az állítmányi szerepű határozói igenév időben nincs lehorgonyozva, ugyanakkor megfeleltethető a kontextusra jellemző igeidőnek: főként -t(t) jeles múlt közelében jelenik meg, akár annak alternatívájaként jelentkezik. A jelen idejű történetmondás szerepet játszhat a határozói igenév állítmányként előfordulásában (l. 5. és 6. pont). Tendenciaként megfigyelhető az igenévi állítmány olyan funkciója is, amikor a történet bevezető részeiben jelentkezik, és időbeli háttérként működik (l. 5. pont). Az utóbbi jelenség motivációja és elterjedtsége azonban további kutatásokat igényel. A választott forrásokban a szövegszerveződés különféle megoldásai teszik lehetővé a határozói igenévi állítmány megjelenését. A boszorkányperekben többféle mellérendelő kapcsolódás, szórendi viszonyok (főként magyarázó közbevetés), a koreferencia elemei, s az idézetek is jelölhetik az állítmányi funkciót. Károlyi Sándor önéletírásában és levelezésében gyakran használ igeneves szerkezeteket, méghozzá a tanúvallomásokban tapasztalhatóhoz hasonlóan sokféle kapcsolódással. Apor Péternél többszörösen összetett mondatokban fordul elő: segédigei (kopulaértékű) funkcióban, magyarázó közbevetésként vagy felsorolás részeként. Bethlen Kata szövegeiben általában a koreferencia és a szórend hatására azonosítható a határozói igenév állítmányként. Olyan összetett szerkesztési, konstruálási módokról beszélhetünk tehát, ahol az esemény-összetevők (hagyományosan az igealakban lehorgonyzott tényezők: alany, idő, mód, határozottság) a tágabb kontextus ismeretében válnak azonosíthatóvá. Az igeneves szerkezet állítmányként értelmezéséhez pedig eleve nélkülözhetetlen a szövegkörnyezet. A vizsgálatot természetesen érdemes a későbbi időszakokra is kiterjeszteni. A határozói igenév mondatbeli funkcióinak alakulástörténetében még sok a megválaszolatlan kérdés, többek közt a jelenség visszaszorulásának oka. Valószínűleg jellemzőbb lehetett az igenév önállóbb használata az írásbeliségben: erre abból is következtethetünk, hogy általában többszörösen összetett mondatokban szerepel. A mai kompetenciából kiindulva skalárisnak tűnik az itt bemutatott állítmányi használat a történeti szövegekben. Az állítmányi szerepet jelölő szövegszerveződési tényezők közül a kapcsolatos mellérendelés (és, azután), esetleg a magyarázó közbevetés lehetett könnyebben azonosítható. Ez utóbbi, értelmezési lehetőségként legalábbis, mai szövegekben is előfordul: „A határozói igenév – lévén határozószó jellegű szófaj – nem toldalékolható” (LENGYEL 2000: 238). A mai nyelvhasználat is őriz bizonyos nyomokat ebből az önálló használatból: a -ván/-vén képzős igenév lazábban kapcsolódik az alaptaghoz, s olykor mellékmondatszerűnek értelmeződhet (erre utalhat a központozás is, vö. LENGYEL 2000a: 237–9). Ugyanakkor a ván/-vén képző funkciója mostanra öszszemosódott a -va/-ve képzőével, használata pedig ritkább és stilárisan jelöltebb lett. Mind a változás mozzanatainak, mind pedig a korábbi használat színtereinek feltárása további kutatásokat igényel.

magyar

info:eu-repo/semantics/bookPart

elte:978-963-284-528-9

http://hdl.handle.net/10831/20752

elte:Drávucz Fanni; Haindrich Helga Anna; Horváth Krisztina

elte:Félúton 9

elte:49

elte:29

LOMS: https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/10831/20752/1/3vargaA.pdf

info:eu-repo/grantAgreement/EC/FP7/227878

info:eu-repo/semantics/openAccess