| Tartalmi leírás: |
Tanulmányunk középpontjában Lakatos István emblematikus költeménye, a Száz arcod című hosszúvers áll. Az Élet és Irodalomban (1970), majd az Egy szenvedély képei (1972) című kötetben napvilágot látott alkotás keletkezésének körülményeit a költő alaposan dokumentálta. Munkánk első egységében a költői szöveg prózai változatát, a szerző által írt levél formájú naplót mutatjuk be. A Száz arcodhoz az elveszített szerelem megőrzésének alapkoncepciója felől közelítünk. Interpretációnk reflektált teoretikus kereteinek megteremtése érdekében olyan irodalomelméleti konstrukciókat mozgósítunk, amelyek érdeklődése az irodalmi fikcióképzés eljárásaira irányul. A költemény nagyszabású nyitányát értelmezve már azonosíthatóvá válnak azok a mozzanatok, amelyeket a következő fejezetben az arc motívumában mint egyfajta kicsinyítő tükörben sűrítve tárunk fel. Először az arc felidézésének interszubjektív viszonyt létesítő teljesítményére mutatunk rá, majd az arc „olvasását” sajátos hermeneutikai szituációként interpretáljuk, végül pedig azt az irodalom önfeltáró jellegének megmutatkozásaként is befogadható folyamatot igyekszünk nyomon követni, ahogyan a felidézett arc maga is írássá, műalkotássá válik.
|
